Szivarvany

Meg joval az elso vilaghaboru elott, fiatalon elindultam, hogy irjak. Hogy az irasbol megeljek. Megeltem. De amit papirra vetettem, soha sem volt kieszelt tortenet. Nekem az elet kellett, ugy, ahogy ateltem. Embereket lattam - muveszeket, tudosokat es irokat-, megfestettem kulso es belso kepmasukat. Tajakat es varosokat lattam-,megrajzoltam, ahogyan bennem tukrozodtek. Elebe mentem mindennek, ami muveszet - de eppugy mindennek, ami emberseg - es boldog voltam, ha igazival talalkoztam. Egeszen benne eltem koromban, es minden evjarat azevi gyermeke voltam. Ezert gondolom, hogy amit foljegyeztem, az egyben korrajz. Ez a konyv ugyancsak memoar, itt is az emlekeimet mondom el. Fokent a ket vilaghaboru kozott ateltekrol beszelek, bar van ugy is, hogy megelozom vagy tullepem ezt az idohatart. Mert amit itt elmondok, masvalaki azt a valosagot mar ugysem idezhetne fel. Nem irok terjedelmesen, mert iras kozben vele elek a reprodukalt elettel, es a hosszutavot nehezen gyozom lelegzettel. Kisplasztika az igazi mufajom. Ilyen formaban adom most at tobb mint negyedszazad atelt valosagat, amely immar emlekke hamvadt. Hogy langolt-e valaha, azt olvasom donti majd el.